Valami kellemesebb... Napmátka részlet

Az új blogon második bejegyzésnek jöjjön valami kellemesebb! 

Egy pici részlet a Napmátkából, az új vámpírregényemből.😊

– Tisztellek téged, Tlaloc. Habár mindent elkövetsz, hogy ne így legyen. Néha úgy érzem, szándékosan felelsz meg a rólad terjengő pletykáknak, mert nem akarod, hogy bárki lássa az igazi énedet.
Puhán elmosolyodott.
– Szóval, mégis romantikus lélek vagy?
– Művész létemre talán annak kell lennem, nem?
Ellágyulva zárta a tenyerét a nyakamra.
– Amíg itt vagy velem, az leszek neked, amit csak akarsz. Eljátszom a szerelmet, ha erre vágysz. Elbódítalak, el foglak kápráztatni és annyiszor elégítelek ki, ahányszor csak kívánod. A rabod leszek és te az enyém. Nem fogsz tudni lélegezni nélkülem, folyton rám vágysz és minden szabad percet velem akarsz majd tölteni. Még álmodban is veled leszek és tőlem élvezel el. A tested folyton az enyémre vágyakozik és csak tőlem kapod meg az enyhülést.
Egyszeriben zavarba jöttem és csodálkozva néztem rá.
– Miért tennél ilyent?
– Mert ez az illúzió nekem is örömöt okoz. El foglak varázsolni, hogy amikor majd elmész a Kupolából, felzaklasson az emléke annak, amit mi ketten műveltünk együtt ahányszor eszedbe jut.
– De ez hazugság.
Mély torokhangon elnevette magát.
– Az illúzió a hazugság dekoratív változata. Ráadásul kiélvezhetjük, hogy potenciális pár vagyunk. Gondoskodom róla, hogy örömödre legyen minden pillanata a közösen eltöltött időnek. – A számat nézve súgta. – Magamnak akarlak, Deryah.
– Tudod, hogy ez sosem történik meg. Miért mondasz ilyeneket?
– Talán megrészegített a véred és amit kiolvastam belőle.
Felforrósodott a testünk, ahogy összesimultunk. Csupa elképzelhetetlen dologról beszélt, ezzel elbizonytalanított. Nem engedhettem meg magamnak, hogy higgyek neki. Ez is csak a játszma része volt, egy illúzió, mégis olyan valóságosnak hatott, hogy belesajdult a bensőm.
– Miért jelöltél meg? – Rekedt lett a hangom és féltem a válaszától.
– Az ösztön parancsolta. Ebben nem hazudok.
Őszinteség égett a tekintetében, nem volt benne semmi komiszság.
– Haragszol rám miatta?
Tétováztam a válasszal. Nem voltam biztos benne, mi az igazság. Megilletődtem a lehetőségtől, hogy ez mit is jelenthetett. A tenyerébe fogta a fél arcom és bizonytalanul nézett.
– Nem akarod, hogy egy ilyen érzéketlen szörnyeteg jelét viseld magadon, amit mindenki megérez?
Elszorult a torkom, mennyire azonosult a róla szóló anekdotákkal, milyen kevésre tartja magát.
– Nem vagy szörnyeteg, csak annak akarsz látszani – mondtam tompa hangon.
– Tévedsz, édes. Amikor majd rájössz, nagyon fog fájni. Gyűlölni fogsz érte.
Nem bírtam hallgatni a józan szavait. Az arcához hajoltam.
– Hallgass! Kérlek, drága, hallgass! – megcsókoltam, hogy belé fojtsam a további őszinteségi rohamát.
A számra mosolygott és teljesen az ölemhez nyomakodott.
– Mondd még egyszer!
– Hallgass!
– Nem azt…, a másikat.
– Drága! – súgtam.

/Ashley Carrigan - Napmátka/